A Hidalgo Huastecában, Mexikó egy kevéssé látogatott sarkában bizonyos közösségek megmentik a Nahuatl kultúra büszkeségét. A fesztivál egyéb hagyományai felett kiemelkedik a testfestés, ez egy hispán előtti szokás, amely eljut a művészet kategóriájába.
Az ördög laza Coacuilcóban. Hetekkel ezelőtt a quiquixahuitles már észrevette ezt - mondja Antonio, amikor szürke iszapot ken a fia mellkasára. Arra az esetre, ha elképzelném őket, hogy manók lennének, az öreg Terencio kacsint, belenéz a táskájába, és egy fából készült hangszert mutat, ananászlevelekbe ágyazott nádszájjal: „ez egy quiquixahuitle”. Fújja. Aztán emlékezz arra, hogy édes vígsága a völgytől a hegyig és a hegytől a völgyig minden faluban láncolt visszhanggal hangzott éjjel-nappal hipnotikusabban. Az egész ég. Aztán elhallgattak, és ezzel kezdődtek a Huasteco farsangi engedélyek.
A nap megsokszorozza fényét a folyó előtti strandként működő patakról. Itt a férfiak összegyűltek - de a gyerekek érkeztek elsőként - Coacuilco kis közösségéből, egy smaragd-domb lábánál és fél óra (a fél világnak hihetnénk), közúton, Huejutla de Reyes felől. Eufórikus szorgalomban az idősebbek elkészítik a pigmenteket, a többiek pedig festik egymás testét. Ezen absztrakt élő képek több mintája hasonlóságot mutat; a legféltékenyebben keresik az eredetiséget. Terencio kedve van felfedni a titkokat, és közelebb visz a Calabozo folyó széléhez, ahol a vödrök alkotják a szivárványt. Szén, tepetátkő, pemuche fa kérge és agyag, lényegre hígítva adja a színeket. "Őseink útján" - jelenti be büszkén, mielőtt beismeri, hogy van vinilporfesték is. - De nem annyira, mint Huejutlában, mi? Ott a lusta ember elfelejtette, ott mindent megvesz az üzletekben ”.
A zsírral, vízzel vagy akár megégett autóolajjal keverve a pigmentek már a metamorfizált emberek második bőrét jelentik a kromatikus kimérákban. Hiányzó? Tollas fejdíszek, karton sapkák és macheték ugyanabból az anyagból. Tehát van egy mekó bandánk, amelynek ünnepi kiáltásai fokozódnak, amikor felkészülnek a város felé való menetelésre. - Menj a nőkért - suttogja Juanito a fülembe.
- A nőkért? Ostobán ismételgetem. „Természetesen ma kedd van, a napunk. Fizetni fognak azért, amit tegnap velünk tettek ”.
1,40 magasságban - az intézkedés magában foglalja a fonott kalapot, amelyből két szarv emelkedik ki - a test fekete, mint a bitumen, hogy kiemelje a fehér sávokat a hátsó részen, amelyet a legenda összeráncolt: "a régi", ami az elvek megállapítása, A fiú üvölt és csatlakozik a tömeghez. Fel kell gyorsítania a tempót, nehogy lemaradjon a show-ról ...
A megosztott paramétereken belül a Hidalgo Huasteca karneváljai közösségről közösségre változnak. Öt-három napig bírják, lehetnek aszketikusabbak vagy epikurébbak. Nincs vagy nem lenne bennszülött karnevál, szinkretikus par excellence. Hónapokkal előre vártak - ezért a Quiquixahuitles örömmel tölt el türelmetlenséget - örömet, táncokat, falánkságot és jelmezeket okoznak, amint az várható volt. Ezen a ponton kezdődnek a sajátosságok: a Nahuatl etnikai csoport által benépesített térség feléleszti a hispán előtti szokásokat azáltal, hogy öltözködik - több részletet, kevesebb részletet -, mint az ősi harcosokat, akiket ma Mecosnak hívnak.
Fegyverek és stratégiák
Juanito újra összeállt a járőrökkel. Harci állapotban lépnek be és hagyják el a házakat, és a nőket egy börtönnek felállított helyre viszik. A súlyosság és a hatékonyság csak nyilvánvaló. Amint az ember észreveszi, felfedezik a gyengeségeket. A női ravasz tudja, hogyan védheti meg magát finom zacahuil tamellekkel, babgal és korianderrel töltött szezámmal, pépes poharakban. Gyenge szívvel és gyomorral könnyen megadják magukat, megfeledkezve a bosszúról és arról, hogy ilyen ételeket készítettek előestéjén váltságdíjuknak köszönhetően. Terencio esküje szerint hétfőn - nőnapon - az anyák, feleségek és lányok jól tudták elkapni a férfiakat. Táncolva léptek be a házakba, együtt éltek a családdal és a legkevésbé várt pillanatban fogságba estek. Vagy szemérmetlenül dobálták őket az utcákon, festékkel jelölve őket, hogy a nevetés kórusa alatt egy olyan házba vezessék őket, ahonnan tizenkettőig nem mehettek el. És ez egy bírság megfizetése után, amelynek alapja a tamaleshez kerül.
Coacuilcóban ritkán látogatnak el, még a régió városaiból sem az ünnepségek alkalmával. Talán ez az oka annak, hogy nem érzik kötelességüket a merev forgatókönyv fenntartását és a karneváli fejezetek szabad összekapcsolását. Egy szempillantás alatt két vegyes sereg áll szemben egymással, párhuzamos vonalakon, amelyek összeolvadnak egy színlelt csatában, amelynek díja a farsangi zászló, a gonosz szimbóluma.
Az antropológusok vita tárgyát képezik, hogy emlékeznek-e Spanyolországból hozott "mórok és keresztények" küzdelmeire, vagy ez egy korábbi örökség. Mindenesetre a csata olyan hirtelen szűnik meg, ahogyan megkezdődött, és a csoport felvonulássá válik, amely házról házra halad a „repülésben” nevelt szomszéd trónjához. És akkor egy másiknak, és egy másiknak. Terence felbecsülhetetlen segítsége megmagyarázza az örömöt: „Rituálé a démonok és a balszerencsék elhárítása az embertől, hogy egész évben boldogok legyenek. Így fogják folytatni, amíg el nem fáradnak, vagy amíg el nem fogy a nyomás ... "
Alig várom, hogy megnézzem. Diszkréten elbúcsúzom, és elviszem az autót, hogy megtegyem a föld kilométereit, amelyek Jaltocanba visznek. Ugyanolyan hegyvidéki város, de nagyobb, emeletes épületekkel és üzletekkel. Talán ez magyarázza a farsangjuk jelentős különbségeit. Vannak úszók királynőkkel és hasonlatokkal, de a mecók továbbra is a főszereplők. A téren egy fém pergola és az önkormányzati zenekar hangjai alatt a hispán előtti színekbe öltözött férfiak és nők várják a bírók ítéletét a legjobb kikapcsolódásért. Így látva őket testfestményeikkel, tollvonalaikkal, gyöngyükkel és kagylóikkal, az ember az idő ködéből megmentett hagyomány kiváltságos tanújának érzi magát. Magának Bernal Díaz del Castillónak nem kellett volna elképesztőbb finomságokat látnia.
